Úgy gondolom, minden ember, akit megérint a Titanic története, egy életre szóló élménnyel gazdagabban hagyja el a kiállítást. A kiállítás az egyetlen olyan gyűjtemény a világon, amit a Titanicról hoztak fel. Tanultam magáról a hajóról és a korszakról, amely inspirálta létrehozását. Időközben megismertem számtalan utas és a személyzet tagjainak személyes történeteit. Ahogy egyre többet tudtam meg a történetéről egyre jobban kezdtem kötődni a Titanichoz és azokhoz, akikkel elhajózott a végtelenbe...

Megtiszteltetés és izgalom; így jellemezhetném érzéseimet, amikor kiderült, hogy kiválasztottak a 2000. évi expedícióra; melynek célja kutatás és feltárás a Titanic roncsainál. Hosszú éveket töltöttem a leletek tanulmányozásával és most végre megpillanthattam magát a hajót.

A Titanic roncsa St Johns, Új-Foundland partjaitól kb. 740 kilométerre található és 4000 méter mélyen az Atlanti-óceán fenekén. Különleges mélytengeri tengeralattjárókra volt szükség a roncs eléréséhez. A Mir I és a Mir II, két ilyen típusú tengeralattjáró, az orosz kutatóhajó, az Akademik Keldysh fedélzetén. St Johns-ból hajóztam ki Titanic szakértőkkel, történészekkel és restaurátorokkal, hogy találkozzunk a Keldyshhel a Titanic roncsa felett.

Tizennégyszer merült le a két tengeralattjáró a roncshoz. Amikor rám került a sor, észrevettem, hogy a 13. merülő csoport tagja voltam. Szerencsére nem vagyok babonás ember, de egy pillanatra azért elgondolkodtam, mégiscsak 4 kilométer mélységbe készülök…természetesen, az érzéseim nagyon vegyesek voltak, amikor 2 orosz útitársammal beszálltam a tengeralattjáróba. A legelső, ami feltűnt, hogy milyen kicsi a tengeralattjáró belső tere; olyan, mintha egy kicsi autóban ülnél a volán mögött, harmad magaddal 12 órán keresztül. A hasra kellett feküdnöm, hogy elférjünk…amikor lezárták a fedélzeti ajtót, egyértelművé vált, hogy valóban merülni fogunk.

Gyönyörű, napfényes idő volt. Tisztán emlékszem, amikor megérkeztünk a Keldysh fedélzetére. Az ablakom a víz alatti világba egy 16 centiméteres kis nyílás volt. Sosem fogom elfelejteni a tiszta, türkiszkék Atlanti-óceánt, ahogy a tengeralattjáró belecsobbant a vízbe. Ahogy távolodtunk a Keldyshtől és kezdtünk süllyedni a szép, kék óceán lassan, de biztosan feketévé vált. Negyed óra múlva teljes sötétségben voltunk, de még két és fél óránk volt, hogy elérjük az Atlanti-óceán fenekét. Mindannyian tudjuk milyen érzés a színházban ülni, amikor a fényeket lekapcsolják és a várakozás izgalma jár át az előadás előtt. Nekem, azon a napon ez az érzés 2 órán keresztül tartott, végig az úton.

Nagy várakozással néztem a merülés elé. Hiszen éppen egy olyan hely felé tartok, ahol az "elsüllyeszthetetlen" Titanic nyugszik. A mélységmérő a bal vállam felett volt, először 10 méter, majd 100, majd 1000. Ahogy egyre mélyebbre kerültünk, úgy növekedett a hőmérséklet a tengeralattjáróban. Meleg és "ragadós" 33 Celsius fok volt, amikor ránk zárták az ajtót. A tengeralattjáróban az óceán mélyén 3 Celsius fokot mértünk. Ahogy elértük a 3000 méteres mélységet Jenna, a tengeralattjáró kormányosa előrement, hogy visszavegye a tengeralattjáró irányítását. A pillanat már közel volt. 3844 méternél egy könnyű koccanást éreztem, ahogy leértünk a tengerfenékre. "Tom" mondta Jenna, megérkeztünk , itt vagyunk az orrnál.

Visszafordultam az ablakomhoz és kibámultam a sötétbe és csak vártam és vártam. Hirtelen a Mir külső fényei betöltötték az óceán mélyét. És ott volt a Titanic, a hajó legeleje éppen felettem tornyosult. Ott volt, egyenesen, szilárdan, épp úgy pihent, ahogy 1912-ben elsüllyedt. Sokkal szebb volt, mint azt magamban korábban elképzeltem. Csak bámultam lenyűgözve, izgatottan.

Egy perc után lassan és halkan elindultunk az orr mellett, elhagytuk a hatalmas vasmacskákat, amelyek még mindig ott lógtak a hajó két oldalán, majd végül az orrkorlát felett megpillanthattam a Titanic elejét. A hajó első fedélzete felett haladtunk. Lenéztem és az első és második rakódótér nyílásait láttam. Éppen a hajó törött elülső árbóca felett tartottunk. Ugyanez az árbóc tartotta az árbóckosarat, ahonnan a hajó őrszemek először megpillanthatták a végzetes jéghegyet. Ahogy a hajó jobb oldala felé fordultunk, elhaladtunk E.J. Smith Kapitány kabinja mellett. A kabin külső fala levált, így teljes belátásom nyílt a kabinba, olyan volt mint, egy mozidíszlet… de természetesen, ez nem Hollywood-i alkotás volt. Láttam a fürdőkádját, a helyet, ahol valamikor az ágya állt, és a szoba hátsó részében az ajtót, ami a kapitányi hídra vezetett.

Smith Kapitány 1912. április 14 -én este kilenckor tért vissza kabinjába. Éppen pihent, amikor a Titanic súrolta a jéghegyet 23 óra 40-kor. És bár sok utas nem is érezte az ütközést, Smith Kapitány azonnal felismerte, hogy valami nincs rendben a hajóval. A feljegyzések szerint amilyen gyorsan megérkezett a hídra, máris intézkedni kezdett.

Ahogy benéztem a kabinjába, Smith Kapitányra gondoltam. Ez az ember több százor kelt át az Atlanti-óceánon, minden baleset nélkül. Megígérte a feleségének, ha visszatér a Titanicról végleg visszavonul. A katasztrófa után a kapitány már fél órával tudta, hogy a Titanic halálra van ítélve. Tudta, hogy bárcsak elég lenne a mentőcsónak a 2228 utasnak és legénységnek. Tudta, hogy valójában ez lesz az utolsó útja...

Ahogy folytattuk a roncs felfedezését eszembe jutottak a korábban olvasott történetek az utasokról, a legénységről, feleségekről, aki elszakadtak férjeiktől, gyerekekről, akik a szüleiktől, és néhány családról, aki együtt maradtak a végsőkig. Tudtam, hogy a Titanichoz tett látogatásom nemcsak egy egyszerű kaland volt, hanem kiváltság, hogy ott lehettem, a megrendítő emberi drámák helyszínén. Új felismerésekkel és érzésekkel gazdagodva hagytam el a roncsot. Azon a napon megértettem, hogy mindenki, aki a Titanic részesévé válik, felelőséggel tartozik a történetének megőrzéséért. Folytatnunk kell a feltárt leletek kiállítását olyan formában, hogy az méltósággal és tisztelettel adózzon azok emlékének, akik életüket vesztették és azoknak, akinek az életét örökre megváltoztatta a tragédia.